Definíciók

Atipikusnak tekintjük a munkavégzés azon a formáit, amelyek eltérnek a szokásostól. Szokásosnak tekinthető a teljes munkaidőben, határozatlan időre szóló szerződéssel, alkalmazottként történő foglalkoztatás. A Magyarországon 2020-ban kezdődő Covid19-járvány miatt megnövekedett relevanciája okán ebben a kiadványban a távmunka, illetve az ún. „home office” jelenséget is vizsgáljuk mint nem szokásos munkavégzési formát.
Fenti definícióból kiindulva – és kiegészítve más, rendhagyó keretek között történő foglalkoztatási típusokkal –, jelen elemzésünkben atipikus foglalkoztatási formaként kezeljük a következő kategóriákat:

a) önfoglalkoztatók: nem alkalmazottak (egyéni vállalkozók és társas vállalkozások dolgozó tagjai, segítő családtagok, szövetkezeti tagok);

b) részmunkaidőben dolgozók: akik önbevallás alapján részmunkaidőben dolgoznak;

c) határozott idejű szerződéssel alkalmazottak: azon alkalmazottak, akik munkavégzésre történő szerződéses megbízatása meghatározott időszakra szól;

d) távmunkában vagy „home office” keretében dolgozók: azok a munkavállalók, akik térben távol vannak a munkáltatójuktól (a munkavállaló nem feltétlenül otthon, de nem a munkáltató telephelyén dolgozik), köztük telekommunikációs kapcsolat áll fenn, a munkavégzés pedig elsősorban elektronikus berendezések (minimum számítógép) használatát feltételezi.

Relevancia

Amennyiben az atipikus foglalkoztatási formák – a munkahelyteremtés és a megfelelő munkakörülmények biztosítása mellett – az adott ország gazdaságszerkezeti sajátosságaihoz megfelelően igazodnak, akkor elősegíthetik a foglalkoztatottság és a versenyképesség együttes növelését, ezért több uniós kezdeményezés támogatja ezek elterjedését. A foglalkoztatottság növelését a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik fontos alapkövének tartják.

Elemzés

Az atipikus foglalkoztatás Magyarországon legelterjedtebb formája az önfoglalkoztatásfoglalkoztatott¹. A nem alkalmazottként foglalkoztatottak rugalmasabban kapcsolódnak a munkaerőpiachoz, ezért státuszuk bizonytalanabb, mint a kiszámíthatóbb helyzetet jelentő alkalmazotti viszony. Az egyéni vagy a társas vállalkozói státusz meghatározó, de nem tudja megtörni az alkalmazotti formában történő foglalkoztatás stabil, 88% feletti arányát. Az önfoglalkoztatók aránya az elmúlt két évtizedben – a 2004. és a 2009. évi átmeneti növekedés ellenére – 2017-ig fokozatosan csökkent, az ezredfordulót jellemző 15%-os arány 2017-ben már csak 10% volt. Ezt követően 2019-re kis mértékben (11%-ra) nőtt.

A nem alkalmazottként végzett munka – az unió valamennyi tagországához hasonlóan Magyarországon is – a férfiak körében a gyakoribb. A férfi önfoglalkoztatók aránya a 2001. évi 18-ról 2020-ra 14%-ra, a nőké a 10-ről 9,1%-ra csökkent, a nemek közötti eltérés mérséklődött.

A határozott idejű foglalkoztatás a munkáltató szempontjából kevesebb kötöttséggel jár, a munkavállalók számára azonban kevésbé kívánatos foglalkoztatási mód, bár javítja a munkaerőpiac rugalmasságát. Ezt jól tükrözik a 2013–15. évi adatok, amikor is jelentősen megnövekedett a határozott idejű szerződéssel dolgozók aránya. Ebben az alkalmi munkavállalás és a közfoglalkoztatás előtérbe kerülése, valamint a munkaerőpiaci mozgások, a be- és a kiáramlás dinamikusabbá válása is szerepet játszott. Magyarországon az elmúlt két évtizedben leginkább a gazdasági folyamatok által meghatározottan változott a határozott idejű szerződéssel alkalmazottak aránya. 2000-ben az alkalmazottak 7,1%-a dolgozott így, majd arányuk némi növekedés után az évtized közepén (2004–2006 között) az ezredfordulós szint alá csökkent. A gazdasági, pénzügyi válság hatására – 2008-tól kezdődően – a munkáltatók egyre nagyobb arányban alkalmazták ezt a számukra nagyobb szabadságot biztosító, dolgozóik felé kisebb elkötelezettséget jelentő foglalkoztatási formát, és ezáltal ismét emelkedett a határozott idejű szerződéssel dolgozók aránya. 2015-ben az alkalmazottak 11%-a rendelkezett határozott idejű szerződéssel. A 2012 és 2015 közötti növekedésben a közfoglalkoztatás minden korábbinál nagyobb mértékű bővítésének meghatározó szerepe volt, a közfoglalkoztatotti jogviszony ugyanis csak határozott időre létesíthető. Míg 2012-ben a határozott idejű szerződéssel alkalmazottak 24%-a dolgozott közfoglalkoztatottként, addig 2016-ban már 58%-uk. A közfoglalkoztatásban dolgozók számának csökkenése következtében ez az arány 2019-re 42%-ra mérséklődött, ezt követően 2020-ban – a járvány munkaerőpiacot átrendező hatására – eddig soha nem mért szintre, 5,7%-ra esett vissza. A tendencia mindkét nem esetében hasonlóan alakult. A határozott idejű szerződéssel alkalmazottak aránya 2015-ig a férfiak körében általában 1–2 százalékponttal magasabb volt. Az elmúlt öt évben ez a tendencia megfordult.

A munkaidő rugalmassá tétele – részben a munkaidő újrafelosztásával és rövidebbé válásával – a munkanélküliség kezelésének hatékony eszköze lehet. A részmunkaidős foglalkoztatás aránya Magyarországon nagyon alacsony. Ennek egyik oka, hogy a munkáltatók a teljes munkaidőben történő foglalkoztatást részesítik előnyben, a másik, hogy a megélhetési költségek gyakran magasabbak, mint a részmunkaidőben elérhető bér. Ezért sok munkavállaló számára megélhetési kényszer a teljes munkaidős munkavállalás. 2000 és 2007 között a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya alig változott, jellemzően 4% körüli alakult. 2008-tól a globális gazdasági válságra adott munkaerőpiaci válaszok egyike volt, hogy a teljes munkaidős szerződések egy részét részmunkaidőssé módosították az átmeneti piaci nehézségekkel küzdő vállalkozások. Főleg ennek következtében kezdett emelkedni a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya, amely 2011-ben meghaladta a 6%-ot. A nők közül közel kétszer annyian választják a részmunkaidős foglalkoztatást, mivel számukra a gyermekgondozási teendők, illetve egyéb családi kötöttségek mellett gyakran csak az ilyen típusú munkavállalás adhat lehetőséget a jövedelemszerzésre, karrierépítésre. 2008-ig, a válság kitöréséig a nők körében a részmunkaidősök aránya 6% alatt maradt, 2008 és 2012 között 9,8%-ra emelkedett, majd 2017-ig fokozatosan mérséklődött. Ezt követően újra növekedésnek indult, és 2020-ban 8,2%-ot ért el.

A járvány hatására megváltozott helyzetben, a munkaerőpiaci zavarok kezelésére 2020 tavaszán a munkáltatók jelentős része lehetővé tette az otthoni munkavégzést a munkavállalók számára. Az otthonról dolgozók többsége internetkapcsolaton alapuló távmunkában vagy home office keretében végezte munkáját. A járvány hullámzásával párhuzamosan a távmunkában dolgozók aránya folyamatosan változott, de 2020 egészére (8,4%) nézve is háromszorosa volt a megelőző tíz év átlagának (2,8%). Az egyes régiók ágazati struktúrában is megmutatkozó különbségei miatt a növekedés más-más mértékben érintette az ország különböző részeit: míg Budapesten 21% volt az így dolgozók aránya, a legkevésbé érintett Közép-Dunántúlon, Észak-Magyarországon és Dél-Alföldön mindössze 4,1%.

Nemzetközi kitekintés

Az Európai Unió valamennyi tagországában az alkalmazotti státusz tekinthető tipikus foglalkozási viszonynak. Az atipikus formához sorolandó önfoglalkoztatók aránya 2020-ban az EU27 átlagában 14% volt, és az országok többségében is 10–16% közé esett. Az unióban a legelterjedtebb atipikus munkavégzési forma a részmunkaidős foglalkoztatás. Ennek megfelelően 2020-ban szinte minden ötödik munkavállaló nyilatkozott úgy, hogy munkáját részmunkaidőben végzi. Magyarországon arányuk 5,7% volt. Míg az önfoglalkoztatás a férfiakra, addig a részmunkaidős foglalkoztatás az összes tagországban a nőkre jellemző inkább. Az EU27-ben ezer munkavállaló közül a nők körében 303, a férfiak esetében 93 tekinti munkáját részmunkaidősnek. Az unión belül a legkevésbé elterjedt atipikus foglalkoztatási forma a határozott idejű munkaszerződéssel történő alkalmazás. Az EU27-ben az alkalmazottak mindössze 14%-át foglalkoztatják határozott időre szóló szerződéssel, legnagyobb arányban Spanyolországban (24%), a legkevésbé pedig Romániában és Litvániában (1,2%).