SZÁM-LAP – A KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL SZÍNES ON-LINE MAGAZINJA

Életünk és körülményei

Demográfiai változások Európában

Akorabeli statisztikák a ma embere számára csupán történelmi érdekességek, de valójában rávilágítanak a századokkal korábbi vívódásokra, vélekedésekre, amelyekben a nők családban és a világban betöltött helyét, szerepét fontolgatták. A kérdés sokarcúságára utal a korabeli szakíró, Illéssy „A nők munkaképessége és munkajoga, különösen szellemi téren” című munkája, amelyben nem csupán a „gyengébbik nem” munkára való alkalmasságáról, illetve esetenkénti hivatástudatáról beszél, hanem a női munkavállalásról, mint gazdasági kényszerről is. A termelés és a szolgáltatások gépesítése, a globális kommunikációs hálózatok kiépítése, majd a 20. századi történelmi és társadalmi változások, valamint az egészségügyi, tudományos és technikai fejlődés Európa demográfiai arculatát alapvetően átformálták. A modernizációval nemcsak életmódváltozás következett be, hanem a családról, az együtt- vagy különélésről, a gyermekvállalásról alkotott nézetek átértelmeződtek, és a folyamat a század második felétől érzékelhetően gyorsult.

Európa népesedési kilátásai annyiban változtak, hogy míg a hatvanas évek első felében minden 9. újszülött volt európai, ma minden 18. A változások méreteit jelzi, hogy az unióban ma már a 20–24 éves nők 81%-a rendelkezik legalább középfokú végzettséggel, és a felsőoktatásban tanulók 55%-a nő. A 15–64 éves nők többsége foglalkoztatott (több mint 59%), és általános a kétkeresős családmodell. A fiatalok hosszabb ideig tanulnak, és maradnak otthon a szülői házban. A párkapcsolati formák konvencióktól mentes elfogadottsága az országok többségében jellemző, a gyermekvállalás időzítése – a korszerű fogamzásgátló eszközök elterjedésével – tervezhető. Kevesebben és később házasodnak, vállalnak gyermeket, és a gyermekek mind nagyobb hányada születik házasságon kívül. A kilencvenes évektől Európa és ezen belül még inkább az unió népességnövekedésének alapvető forrása a nemzetközi vándorlásból adódó népességnyereség.

Alacsony termékenység

A népesség utánpótlása abban az esetben biztosított, ha a termékenység jelzőszáma 2,1-nél nagyobb. Az érték kifejezi, hogy egy nő mennyi gyermeket hozhatna világra, ha az adott év termékenységi viszonyai tartósak lennének. Az európai termékenység első nagy visszaesése a 20. század elejére tehető, amikor a mutató a harmincas évekre számos országban felére-harmadára süllyedt, majd a második világháborút követően a hatvanas évek derekáig tartó, nyugati babyboommal ismét emelkedett (2,3–2,8).

A keleti térségben történelmi és társadalmi okokból a fellendülés rövidebb ideig tartott, vagy elmaradt, majd az ismételt irányváltás keleten az ötvenes évek második felétől, nyugaton a hatvanas évek közepétől számítható. A mutató értéke a hetvenes évek közepére 2,1–2,2 közöttire, később tartósan 1,2–2,0 körüli értékre süllyedt. Jelenleg a termékenység a kontinens legtöbb országában 25–40%-kal elmarad a népesség egyszerű reprodukciójához szükségestől. Az európai országok között a termékenység legmagasabb Írországban, Franciaországban és az északi országokban, Magyarország a kelet-közép-európai országokkal, valamint Olaszországgal és Németországgal együtt a rangsor alsó harmadához tartozik. A változások során mégis úgy tűnik, hogy a gyermeket a teljes élet fontos és elengedhetetlen részének tartja, és a gyermektelen párok növekvő arányát kedvezőtlennek ítéli a szlovének, a litvánok, a magyarok 83–85%-a, a lengyelek, a németek, a csehek, a finnek és az osztrákok 65–70%-a, az olaszok 59%-a, a belgák 35%-a és a hollandok negyede. A hollandok tekintették leginkább magánügynek a döntést. A fiatalok több mint fele két vagy több gyermek felnevelésével képzeli el jövőjét, és jelentéktelen azok aránya, akik gyermek nélkül akarják leélni az életüket. A tervezett gyermekszám legmagasabb Cipruson és Lengyelországban, de viszonylag magas még Finnországban is. Az új generációk ténylegesen hosszú évtizedek óta kevesebb gyermeket vállalnak, mint anyáik.

De mi történik valójában?

A hagyományos családi szereposztás a nők széleskörű foglalkoztatásával megváltozott, és az életprogramokban rangosabb helyet nyert a karrier, az anyagi biztonság megteremtése, mint a családalapítás. A önálló életkezdéshez, a piacképes tudás megszerzéséhez szükséges tanulás ideje meghosszabbodott, az elmúlt csaknem három évtizedben országonként akár 6–7 évvel is, és az ifjúság Európa-szerte átlagosan több mint 17 évet tölt az iskolapadban. A diákélet leghosszabb Finnországban, Svédországban és Belgiumban, és legrövidebb Bulgáriában, Romániában, Cipruson, Máltán, valamint Luxemburgban. A harminc évesnél fiatalabbak mintegy 60%-a vesz részt iskolarendszerű oktatásban Európa-szerte. A pályakezdésük buktatóit jelzi, hogy a munkanélküliségi ráta a fiatalok körében több mint duplája a munkavállalási korúak egészének (15,5%). Az önálló egzisztencia kialakítása miatt az önállósulás későbbi, így szüleivel él együtt a 18–24 éves nők 66%-a, a férfiak 78%-a. Az észak-európai ifjúság korábban, a déli vagy az új tagországbeli később hagyja el a szülői házat – mindez összefüggésbe hozható az országonkénti eltérő életszínvonallal, lakáshoz jutási módokkal, kulturális normákkal, tanulási és foglalkoztatási feltételekkel.

Ahány ház annyi szokás

A modernizációval változnak a családalapítás hagyományai. Bár az egyedülállók aránya az európai országok többségében növekvő, Európában úgy tűnik, hogy ma is „együtt könnyebb”. A fiatal nők 60–70%-a párkapcsolatban él, a párkapcsolatot preferálók aránya legmagasabb Cipruson és Máltán, a volt szocialista országok közül Romániában, Litvániában, Magyarországon, illetve Hollandiában. Viszonylag elterjedt a „szingliség” Szlovéniában, Írországban, Olaszországban és Lettországban. A házasság intézménye ugyan jelentősen veszített korábbi egyeduralmából, de a megkérdezettek döntő többsége változatlanul a legideálisabb együttélési formának tekinti (75–90%-a). Bár a házasság-pártiak fölénye egyértelmű, a házasságkötési arány az unió 27 tagországban a hetvenes évek második felétől 7–8 ezrelékről gyorsuló ütemben csökkent, és az ezredforduló körül az 5 ezrelék alatti tartományba került, majd a jelzőszám 2003-tól az országok többségében ismét enyhén emelkedett.

A házasulók négyötöde először állt az anyakönyvvezető előtt, így az arány alakulásában az ő elképzeléseik döntőek. A férfiak első alkalommal 30 éves koruk körül házasodnak, a nők 27–28 évesen mennek férjhez. A házasságkötés időzítése az utóbbi másfél évtizedben annyiban változott, hogy az érintettek két és fél évvel későbben szánják rá magukat a házasságra. Hagyományosan a legidősebb korban a dánok és a svédek házasodnak, és a legfiatalabban a ciprusiak, máltaiak, valamint a szlovének. A kelet-közép európai országok közül a csehek és magyarok szokásai közelítenek leginkább az északi országokéhoz.

A házasságkötés és a gyermekvállalás közötti kapcsolat bár az elmúlt húsz évben jelentősen lazult, a legtöbb gyermek jelenleg is házasságból születik. Az élveszületési arány az unióban a hatvanas évek eleji 18 ezrelék feletti értékről 10–11 közöttire süllyedt, és trendje az ezredfordulót követően ismét enyhén emelkedő. A jelzőszám átlag feletti Észak-Európában, Franciaországban, Észtországban, Belgiumban, Csehországban, Luxemburgban és Spanyolországban, átlagos Lettországban és Lengyelországban, a körüli a legtöbb 2004 után csatlakozott országban, Cipruson, és az alatti Magyarországon, a mediterrán országokban, Bulgáriában, Ausztriában valamint Németországban.

A párkapcsolati formák közül az élettársi kapcsolat társadalmilag hagyományosan a legelfogadottabb észak-európában, Észtországban és Franciaországban (40% vagy a fölötti), és legkevésbé része a szlovák és a lengyel kultúrának (3–4%). Magyarország ebből a szempontból az uniós középmezőnyhöz tartozik. Bár az élettársi kapcsolatok a házasságnál kevésbé termékenyek, a gyermekek évről évre nagyobb hányada születik házasságon kívül. A folyamat a kilencvenes évek óta – amikor az arány az országok többségében 20% alatti volt – gyorsult. Élettársi vagy más alternatív kapcsolatból való az észt csecsemők 58%-a, a svédek 55%-a, és a francia, valamint a bolgár újszülötteknek is több mint fele. A magyarországi arány hasonló az osztrákhoz és belgához (38–40% körüli), és a legalacsonyabb Cipruson és Görögországban (5,6%; 5,0%).

Kettős szereposztásban

A nők az önálló egzisztencia megteremtése miatt később választanak párt, és vállalnak gyermeket. Az első gyermek világrahozatala a húszas évek elejéről az elmúlt két évtizedben a végére tevődött át. A mai anyák körülbelül akkor kezdik meg a családbővítést, amikor elődeik befejezték. A „legkorosabbak” a csaknem harmincéves brit, spanyol és francia anyák, akik az első gyermeket 4–5 évvel is idősebben hozzák világra, mint a bolgárok, vagy a románok.

A későbbi gyermekvállalás és a termékenység között a kapcsolat ellentmondásos, mivel a skandináv vagy akár a francia anyák termékenyebbek, mint a náluk fiatalabban gyermeket vállaló románok vagy bolgárok.

A családi élet és a munka közötti egyensúly megteremtése a megkérdezettek 52%-a szerint meglehetősen nehéz, és különösen megterhelő a gyermeket vagy gyermekeket nevelők helyzete. A legjobb megoldást az jelentené, ha legalább az egyik szülő részmunkaidőben dolgozhatna. A munka melletti gyermeknevelést és -ellátást a válaszolók 65%-a szerint könnyítenék a gyermekek elhelyezését és nevelését segítő iskoláskor előtti állami vagy magán gyermekintézmények, vagy más alternatív megoldások.

Források: Eurostat adatbázis, The life of women and men in Europe – Statistical portrait, 2008, Key figures on Europe – 2009, Childbearing Preferences and Family Issues in Europe – 2008, World Development Report, 2009.

További, uniós adatokért és információért forduljon a KSH EU-INFÓ Szolgálatához.

2009. június