Kísérleti statisztika

Az építőipar teljesítménye nagyban függ az általános gazdasági környezettől, és azok közé a gazdasági ágak közé tartozik, amelyek meglehetősen nagy volatilitás mellett, széles amplitúdón reagálnak a gazdasági viszonyok változásaira. Az építőipari teljesítmény meghatározza az építési beruházások alakulását, emiatt a GDP felhasználási tételei közül a legszorosabb kapcsolatban a bruttó állóeszköz-felhalmozással áll.

Magyarországon az építőipari termelés volumene 2013 és 2020 között csaknem megduplázódott, nem kis részben a 2012 után kezdődött és a koronavírus-járvány kirobbanásáig tartó általános gazdasági konjunktúrának köszönhetően. A bővülés legnagyobb része az időszak végére, 2017–2019-re esett, amikor az élénkülő lakásépítések, az infrastrukturális és az ipari beruházások is húzták az építőipart. A világjárvány miatti leállások és bizonytalanságokat követően, 2021-ben és 2022-ben újból nőtt a termelés, amely viszont 2023-ban csökkent. Ez összefüggött az állami és a piaci megrendelések visszaesésével, a megemelkedett építési költségekkel és a finanszírozást drágító magas kamatokkal is. Mindezek egyik fő oka az orosz–ukrán háború volt.

Az építőipar nemzetgazdaságban képviselt súlya Magyarországon és az Európai Unióban nem mutat jelentős különbséget, viszont átlagosan magasabb, mint az EU egészében (több mint két évtizedre visszatekintve Magyarországon 4–7% között, az unióban 5–6% között alakult). Aránya a környező országokhoz viszonyítva is hasonló, Romániában, Ausztriában és Szerbiában valamivel magasabb, Szlovéniában és Szlovákiában a magyarországival azonos nagyságú. Az ágazat területi koncentráltsága hazánkban valamivel kisebb az uniós átlagnál.

A bruttó hozzáadott érték és kibocsátás hányadosaként mérhető építőipari értéklánchossz az ezredforduló óta az EU-átlag közelében alakult Magyarországon, 36–41% közötti értékekkel. Az értéklánchossz az uniós országokhoz hasonlóan csökkent, azonban így is nagyobb az átlagosnál. Magyarországon (ugyanúgy, mint az iparban) az uniós átlaghoz képest területileg kevésbé koncentrált az építőipari termelés. Az építőipar hagyományosan belföldi igényeket elégít ki, és a termelőkapacitások is belső erőforrásokat használnak, így jelentős eltérés nem alakul ki az egyes országok értékláncaiban. Az Európai Unión belül a leghosszabb értékláncok az építőipari szektorban Németországban (44%) és Litvániában (45%) találhatók.

Az építőipari ágazatokban megfigyelt viszonylag rövidebb értékláncok érdemi importfüggőségre vagy magas termelői árakra is utalhatnak, ami jellemzően visszafogja a gazdaság hozzáadott-érték teremtő képességét. Az importigény mérséklése, illetve a termelésben részt vevő belföldi beszállítói hálózat fejlesztése hozzájárulhat az értékláncok hosszának növekedéséhez, így a termelő ágazatok értékteremtő képességének javulásához és a gazdasági növekedés alapjainak erősödéséhez.

Az építőipar helyzete

Az Európai Unió egészében és a legtöbb tagállamban a magyarországihoz hasonló az építőipar nemzetgazdasági súlya: az unió átlagát tekintve a bruttó hozzáadott érték 5–6%-át adta 2000–2023 között, és hazánkban is 4–7% között ingadozott ez az arány. A munkaerőpiacon ennél valamivel nagyobb az építőipar szerepe, 2023-ban Magyarországon a foglalkoztatottak több mint 8%-a, 391 ezer fő dolgozott ezen a területen. Noha az építőipar súlya – mind a hozzáadott érték termelésében, mind pedig a foglalkoztatásban – jóval kisebb (mintegy harmad akkora), mint az iparé, a teljes kibocsátásán belül nagyobb a hozzáadott érték aránya, 2022-ben 36% volt (ezzel szemben az iparban 21%). Ez abból a szempontból is érdekes, hogy az építkezéseknek jelentős az anyagszükségletük, ebből adódóan a folyó termelőfelhasználás (ami a hozzáadott értékkel együtt adja a kibocsátást) aránya csupán igen korlátozottan csökkenthető. Az ipar és az építőipar a szervezeti hátterét tekintve is különbözik: míg az iparban az árbevétel 73%-a a legalább 250 főt foglalkoztató nagyvállalatok, további 16%-a a(z 50–249 fős) közepes méretű vállalkozásoknál koncentrálódott 2022-ben, addig az építőiparban az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató kisvállalkozások realizálták az árbevétel 65%-át. A kereseti viszonyok is eltérőek: az építőiparban a teljes munkaidőben alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete 443 ezer forint volt 2023-ban, nem érte el a nemzetgazdasági átlagot (571 ezer forint), az ipar 618 ezer forintos átlagkeresete viszont a felett alakult. Mindkét területen az alkalmazottak kétharmada a fizikai, harmada a szellemi állományhoz tartozott, azonban az iparban mindkét állománycsoportban mintegy 40%-kal magasabb volt az átlagkereset (502 ezer, illetve 845 ezer forint), mint az építőiparban (362 ezer, illetve 599 ezer forint).

Magyarországon az építőipari termelés volumene az 1990-es évek végére érte el a rendszerváltást megelőző szintjét, majd 2005-ig tovább emelkedett. 2006-ban ugyanakkor megtört az építőipar lendülete és 2012-ig a volumen összességében több mint 40%-kal esett vissza. Az ezt követő, 2020-ig (a koronavírus-járvány kirobbanásáig) tartó általános gazdasági konjunktúra az építőiparra is kedvezően hatott, ebben a hét évben (a 2016. évi átmeneti csökkenéssel együtt is) csaknem megduplázódott az építőipari termelés volumene. A bővülés legnagyobb része az időszak végére, 2017–2019-re esett, amikor az élénkülő lakásépítések, az infrastrukturális és az ipari beruházások is húzták az építőipart. A világjárvány miatti leállásokat és bizonytalanságokat követően, 2021-ben és 2022-ben újból a 2019. évi csúcshoz hasonló intenzitású volt az építőipari termelés, amely viszont 2023-ban csökkent, összefüggésben az állami megrendelések visszafogásával, a megemelkedett építési költségekkel és a finanszírozást drágító magas kamatokkal is. (Mindezek egyik fő oka az orosz–ukrán háború volt.)

Az építőipar teljesítménye összességében nagyban függ az általános gazdasági környezettől, és azok közé a gazdasági ágak közé tartozik, amelyek meglehetősen nagy volatilitás mellett, széles amplitúdón reagálnak a gazdasági viszonyok változásaira. Az építőipari teljesítmény meghatározza az építési beruházások alakulását, emiatt a GDP felhasználási tételei közül a legszorosabb kapcsolatban a bruttó állóeszköz-felhalmozással áll.

Az építőipari termelés térbeli koncentrációja

A topologikus térkép¹ alapján a legnagyobb építőipari bruttó hozzáadott értéket előállító uniós régió a spanyol főváros, Madrid. Ha a tagjelölt és az EFTA-államokat is figyelembe veszük, akkor már a török Isztambul régió áll az első helyen. A legmagasabb bruttó hozzáadott értékkel rendelkező régiók elsősorban nagyvárosi agglomerációk régiói (Stockholm, Barcelona, Milánó Berlin, Róma, Helsinki). Az Európai Unió megosztottsága alapvetően nyugat–kelet viszonylatban látható, hiszen a keleti régiók közül csak a fővárosok emelkednek ki magasabb értékekkel.

Az Európai Unióban az építőipar aránya 5,4%, Magyarországon viszont több mint 6%-ot tett ki. Ezzel az aránnyal a környező országokhoz hasonló helyzetben vagyunk, Romániában (7,0%), Ausztriában (7,1%) és Szerbiában (7,2%) magasabb, Szlovéniában és Szlovákiában velünk azonos arányt láthatunk. Az EU átlagához viszonyított nagyobb építőipari hozzáadott értékkel és a régió összes bruttó hozzáadott értékéből a magas építőipari aránnyal rendelkező térségek zöme Franciaországban, a Benelux-országokban, valamint a skandináv országokban található. Ezzel szemben a balti, a portugál, a bolgár és a román régiók zöme mindkét szempontból az EU27 átlaga alatt teljesít.

Az országok építőipari termeléséből az egyes térségek nem egységesen veszik ki a részüket. Bizonyos régiókban kialakulnak központok, miközben máshol alacsony lehet az építés jelenléte, a többi gazdasági ágazat foglal el domináns pozíciót. A központok kialakulásának lehetnek elérhetőségi, természetföldrajzi, társadalmi, funkcionális, fejlettségi, történeti okai is.

Míg az uniós régiók legnagyobb építőipari hozzáadott értéket termelő 10%-a az összes hozzáadott érték 41, 20%-a az 57%-át koncentrálta, addig Magyarországon 10%-uk (Budapest és Pest vármegye) adta az összes hozzáadott érték 40, 20%-uk (Budapest, Pest, Bács-Kiskun, Fejér vármegye) az 53%-át.

Budapesten és Pest vármegyében az építőipari hozzáadott érték országos átlaghoz képest valamivel nagyobb arányban képződött az épületek építése alágazatban, ahol az összes építőipari termelés 44, míg országosan 40%-a realizálódott.

Ha az építőipari termelés koncentráltságát országonként hasonlítjuk össze, ez az 5. ábra alapján tehető meg, ahol a Gini koncentrációs indexek² értékei vehetők szemügyre. Az építőipari termelés Szlovákiában oszlik meg a legegyenletesebben (Gini = 0,13), emellett Írország, Dánia, Csehország, Lengyelország az, ahol viszonylag alacsony az építőipari területi koncentráció mértéke. A legkoncentráltabb építőipari tevékenység Portugáliát és Bulgáriát jellemzi (Gini = 0,67, 0,68). Az EU-tagországok esetében az átlagos érték 0,53, Magyarországra pedig 0,43 körüli, ami szintén a koncentráltság alacsonyabb mértékét jelzi.

Magyarországon (ugyanúgy, mint az iparban) az uniós átlaghoz képest területileg kevésbé koncentrált az építőipari termelés. Ezt támasztja alá az Európai Unió NUTS3-szintű – Magyarországon egy-egy vármegyének megfelelő – térségeiben³ az építőipar bruttó hozzáadott értéke alapján képezett decilisek adatait ábrázoló Lorenz-görbe⁴ is, amely uniós szinten az építőipar hazainál nagyobb területi koncentráltságát jelzi (6. ábra).

A területi koncentráltság Magyarországon az elmúlt több mint húsz évben a 7. ábrán látható módon változott. Az ábrán két mutatószám alakulása követhető nyomon: egyrészt a Herfindahl–Hirschman-index értéke a főváros és a 19 vármegye folyó áras építőipari hozzáadott értéke alapján, másrészt Budapest és Pest vármegye hozzáadott érték arányának változása.

Az építőipari hozzáadott érték területi koncentrációjának mértéke 2015–2016-ig csökkent Magyarországon, azóta viszont folyamatosan emelkedik. (7. ábra).

Építőpari értékláncok Magyarországon és az Európai Unióban

Az építőipar bruttó hozzáadott értékét, új érték teremtését alapvetően egyrészről a szervezetek termelése, kibocsátása, másrészről az ezen termékek és szolgáltatások előállításához szükséges folyó termelő felhasználás ráfordításértéke (üzemanyag, alapanyagok vásárlása stb.) határozza meg. A kettő különbsége a bruttó hozzáadott érték.

A bruttó hozzáadott érték és kibocsátás hányadosaként mérhető értékláncok⁵ regionális összehasonlítása alapján azt láthatjuk, hogy Magyarország, Szlovákia és Lengyelország esetében az építőipari hozzáadott érték kibocsátáshoz mért aránya hasonló szinten van, az EU-átlag közelében alakul (8. ábra). A jelenség főként azzal magyarázható, hogy az építőipar hagyományosan belföldi igényeket elégít ki és a termelőkapacitások is belső erőforrásokat használnak, így nem jön létre jelentős eltérés az egyes országok értékláncaiban. A szektorban importigény főként a termeléshez szükséges építőanyagok esetében és a szakképzett munkaerő iránti igény kapcsán jelentkezhet. Az Európai Unión belül a leghosszabb értékláncok az építőipari szektorban Németországban (44%) és Litvániában (45%) találhatóak.

A visegrádi országok tekintetében Szlovákia mutatója esetében 2008 és 2018 között jelentős elnyílást láthatunk a régiós országoktól és az uniós átlagtól is. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy 2007 és 2012 között az építőipari kibocsátás 17,6%-kal visszaesett, miközben az építőipari hozzáadott érték 6,1%-kal bővült, aminek következtében a hozzáadott érték és a kibocsátás hányadosa jelentősen nőtt. 2013 és 2018 között a kibocsátás 41,6, a hozzáadott érték pedig 12,8%-kal emelkedett, így az arány visszatért az uniós átlaghoz.

Az építőipari hozzáadott érték és kibocsátás aránya Magyarországon – az uniós országokhoz hasonlóan – csökkenő tendenciát mutat, ennek ellenére hazánkban magasabb az átlagosnál. Az értékláncok hosszának alakulását több tényező is meghatározhatja, de legfőképpen az, hogy a kibocsátás milyen arányban használ belső és külső erőforrásokat.

Az építőiparon belül az állam a legnagyobb megrendelő,⁶ így az állami beruházási projektek kifutása vagy megakadása esetében az egyetlen biztos beruházást a külföldi befektetők projektjeiben való részvétel jelenti. Sok esetben azonban a külföldi beruházó a kivitelezőt is hozza magával (különösen igaz ez a kínai, a dél-koreai, vagy éppen a török érdekeltségű projektek esetében), ami pedig a hazai erőforrások kihagyásához vezet az építési termék, a kivitelezői kapacitás, valamint a munkaerő terén egyaránt. Másrészt az épületek korszerűsödése, illetve az építőanyagok fejlődése következtében az épületek építése során felhasznált alapanyagok, feldolgozott termékek és műszaki eszközök jelentős része importigényessé vált, ami szintén a belső hozzáadott érték csökkenéséhez vezethet. Mindez a hozzáadott érték és a kibocsátás arányának trendszerű mérséklődését eredményezheti. A jelenség nem tekinthető egyedinek, a lengyel mutató esetében is hasonló tendenciát láthatunk.

Az építőipari ágazatokban megfigyelt relatíve rövidebb értékláncok érdemi importfüggőségre, vagy magas termelői árakra is utalhatnak, ami jellemzően visszafogja a gazdaság hozzáadott-érték teremtő képességét. Az importigény mérséklése, illetve a termelésben részt vevő belföldi beszállítói hálózat fejlesztése hozzájárulhat az értékláncok hosszának növekedéséhez, így a termelő ágazatok értékteremtő képességének javulásához és a gazdasági növekedés alapjainak erősödéséhez.

Az értéklánc hosszának változását a volumen- és árváltozások mellett az összetételhatás is befolyásolhatja. Ha a termelés eltolódik az alacsonyabb vagy magasabb hozzáadottérték-tartalmú alágak felé, az az építőipar egészének átlagos értéklánc hosszát tekintve nem tényleges változás, hanem összetételhatás. Az építőiparon belül 3 alágat különböztetünk meg, az épületek építése, egyéb építmény, valamint a speciális szaképítés alágakat. A legmagasabb hozzáadottérték-tartalom az utolsót jellemzi, az épületek építése esetén ez némileg alacsonyabb, és az egyéb építmények esetén a legalacsonyabb, A hozzáadottérték-tartalmat és annak változását az összetételhatás kiszűrésével (az ágazatok közötti változatlan kibocsátásmegoszlás feltételezésével) vizsgálva látható, hogy a nagyobb változásokat nem az összetételhatás okozza, de néhány évben ennek hatása érezhető, pl. 2021–22-ben a standardizált érték alacsonyabb, mint a tényleges, azaz 2020-hoz képest eltolódott a kibocsátás aránya a magasabb hozzáadottérték-tartalmú alágak felé. Ezért pl. a 2020-ról 2022-re történő 0,2 százalékpontos hozzáadottérték-tartalom növekedés nem tényleges változás, hanem összetételhatás következménye. (10. ábra).

Az ipar 2021–2022. évi jelentős hozzáadottérték-tartalom csökkenésében nagy szerepet játszottak az árarány-változások is.⁷ Az építőiparban más a helyzet, ott nem volt jelentős változás, de érdemes megnézni a mennyiségi és árváltozások hatását.

Az iparban mindkét évben a folyó termelőfelhasználás árszínvonala jóval nagyobb mértékben emelkedett, mint a hozzáadott értéké,⁸ emiatt a folyó áras adatok alapján számított értéklánchossz tisztán az árváltozások következtében is csökkent. Az építőiparban ezzel szemben 2021-ben a hozzáadott érték árszínvonala még nagyobb mértékben nőtt, mint a folyó termelőfelhasználásé, 2022-ben már – az iparhoz hasonlóan – a folyó termelőfelhasználás drágult erőteljesebben. A volumenváltozások dinamikája is más, mint az iparban, mind a két évben a hozzáadott érték volumene jobban nőtt, mint a folyó termelőfelhasználásé, azaz kevésbé anyagigényes lett a termelés.

Az értékláncok elemzésének adekvát eszköze az ágazati kapcsolatok mérlege (ÁKM), amely a közvetlen felhasználások mellett a halmozott (közvetlen és tovagyűrűző hatások következtében kumulálódott közvetett hatások összege) felhasználásokat is képes bemutatni. Szimmetrikus ÁKM 5 évente készül, az utolsó rendelkezésre álló a 2020-as évre vonatkozik. Miután az ÁKM alapvetően a gazdaság ún. technológiai kapcsolatrendszerét mutatja, ez időben lassan változik, ezért a 2020-as kép ma is releváns.

A multiplikátor mutatja, hogy a tovagyűrűző hatásokat is figyelembe véve 1 forint hozzáadott érték előállítása összesen mekkora hazai kibocsátást generál. Ezt alapvetően két tényező befolyásolja: a termelés importigényessége (minél importigényesebb egy tevékenység, annál kevésbé generál hazai kibocsátást) és hozzáadottérték-tartalma (minél magasabb a hozzáadottérték-tartalom, annál alacsonyabb a folyó termelőfelhasználás aránya és annál kisebb a tovagyűrűző hatás is). Az építőipar esetében az importtartalom alacsonyabb, a hozzáadottérték-tartalom magasabb, mint az iparban, de az alacsony importtartalomnak erősebb a hatása, így a két tényező eredőjeként az építőiparban jóval magasabb a tovagyűrűző hatás, mint az iparban (ahol ez nagyjából megegyezik a nemzetgazdasági átlaggal).

A kibocsátás előállításához szükséges közvetlen és halmozott importtartalom önmagában is fontos és érdekes, közvetlenül az iparban az importtartalom nagyon magas, 1 forint kibocsátás importtartalma 0,5 forint, és ehhez a tovagyűrűző hatások következtében még 0,08 forint adódik, azaz az iparban az importanyag-felhasználás döntően közvetlen módon kerül be a termékek értékébe. Az építőiparban ugyan a közvetlen importtartalom alacsonyabb, 1 forint kibocsátásba 0,21 forint importtartalom „épül be”, de itt magasabb a közvetett import nagysága, ez további 0,14 forint.

Irodalomjegyzék
Módszertan